II.évad/11.fejezet • Ne add fel a reményt!

Megjegyzés: Nos megérkezett az új fejezet, sokat gondolkodtam rajta, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe mi is legyen Dannyvel...A folytatással igyekszem, ígérem :)

Az orvos közölte, hogy Daniel felébredt és az agyát nem érte maradandó károsodás, de a többit inkább személyesen mondaná el, de nyugodjak meg, mert Daniel jól van. A hívás után azonnal öltözni kezdtem és  azonnal a kórházba, siettem. Annyira boldog voltam, hogy Danny magához tért. Leparkoltam a kórház előtt, felsiettem a megadott emeletre és megkerestem Dr.Maxfildet.
- Hogy van? - kérdeztem azonnal, minden köszönés nélkül a fiatal orvost.
Bólintott, majd bementünk az irodájába, hellyel kínált, majd miután leültem a fekete bőrfotelbe, Ő is helyet foglalt velem szemben.
- A jó vagy a rossz hírrel kezdjem? - nézett rám barna szemeivel.

Tehát, rossz hír is van. Utálom, ha ezt kérdezik tőlem, hogy a jó vagy a rossz hírt mondják először...
- A jóval, azt hiszem.. - mondtam bizonytalanul.
- Mr. Daniel Silverman lelkileg százszázalékos, jól van és holnap már haza is mehet. Nem vesztett sok vért, viszont... Deréktól lefele lebénult... Ami viszont enyhíti a hírt az az, hogy ez csak átmeneti állapot.
Hirtelen leizzadtam, és minden izmom megrándult. Csak az zakatolt a fejemben, hogy lebénult. A férjem, lebénult.
- Lebénult? - mondta döbbenten, magam elé bámulva.
- Igen, a baleset miatt. Meg kell várni, hogy a duzzanat lemenjen, ami a gerincen keletkezett. Ez maximum ket hónap. Gyógykezelésre, és tornára kell járnia a férjének, és rendbe fog jönni, de csak akkor, ha Ő is akarja és nem hagyja el az akart erejét.
- Értem.... - szívtam be az ajkam. Mennyi csapást kell még elviselnünk, hogy végre boldogan éljünk? - Bemehetek, hozzá? - álltam fel,
- Persze, mehetünk- mondta a Doktor majd a kórteremhez kísért.
- Köszönök mindent Dr. Úr - nyújtottam kezet. Beszélgettünk pár szót, majd bementem szerelmemhez. Már sokkal jobb színben volt mint tegnap, de mikor rám nézett, elsírtam magam. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.
- Van fogalmad, mennyire aggódtam érted? Hogy azt hittem, meghalsz?
- Neked is szia - suttogta kuncogva.
- Ez nem vicces,Daniel! - mondtam dühösen. Persze nem rá haragudtam, hanem erre a helyzetre, hogy életem szerelme, a férjem egy kórházban fekszik, átmenetileg lebénulva, amiről Ő nem is tud. Nekem kell erősnek lennem, és biztatnom, hogy minden rendben lesz. Letöröltem a könnyeimet, majd a széket az ágy mellé húzva, leültem.
- Hogy vagytok? - nézett rám Danny aggódva.
- Jól, most már jól.
- Akkor jó. Kérek egy csókot.
Felé hajoltam, és megcsókoltam.
- Te, hogy vagy?
- Jól csak nem mozdul a lábam...
Sóhajtottam egyet, majd összeszedtem magam, és ránéztem. Légy erős, Emily, Danielnek szüksége van a támogatásodra...
- Tudom...Átmenetileg, lebénultál..De helyre fogsz jönni! - mondtam bizakodva.
- Mi? Nem Biztos, hogy nem - ült fel.

- Ne izgasd fel magad, kérlek! Jól leszel. Csak pár, hét Danny!
- Emily, ez... Nem, én nem vagyok béna! - mondta idegesen, és láttam a szemén milyen rémült. szívszorító volt, így látni az az erős és kitartó férfit, akit ismerek és szeretek.
- Persze, hogy nem vagy az! - simogattam a kézfejét.
Elhúzta a kezét, és erősen nyomkodni kezdte a lábát, a szívem majdnem megszakadt érte.
- Nem érzem! - nyomkodta tovább, felálltam és lefogtam a kezét, majd a szemébe néztem.
- Nyugodj meg, kérlek. Rendbe fogsz jönni - csókoltam meg - Hamarosan újra jársz majd.
- Soha nem fogok járni
- De igen Daniel! Ne add fel, és küzdj...Ha pedig mégse fogsz járni....Én ugyan úgy szeretni foglak!
- Soha többé. Emily, hagyj el és keress egy rendes emebert!
- Nem, soha! Fejezd ezt be, Daniel! Sok mindenen keresztül mentünk, és mindent legyőztünk, ezt is lefogjuk! - mondtam dühösen. Nem fogom hagyni, hogy elhagyja magát.
- Nem is szexelhetünk többé. Igérd meg, hogy elmész valakihez, ha azt akarod csinálni...
- Annyira, hülye vagy! Látod, ezt? - mutattam a gyűrűmre - Hűséget ígértem és azt, hogy mindig melletted állok majd, amíg csak élünk. Nem tágítok mellőled. Minden rendben lesz, tudom.
- De nem élhetsz szex nélkül...
- Nem is fogok, mivel rendbe jössz. Fejezd ezt be! Világos? - döntöttem homlokom az övének.
- Jól van.
- Holnap, hazamegyünk - simogattam az arcát - Otthon pedig festek tengerparti képeket, így olyan lesz mintha a nászutankon lennénk.
- Nászút - sóhajtotta.
- Ühüm, majd csinálok koktélokat is. Szuper lesz - mondtam mosolyogva, bár nehezemre esett. Valahogy, akkor is jobb kedvre fogom deríteni.
- Hol van az a ribanc? - terelte el a beszélgetést, az őrült nővéremre.
- Azt, hiszem börtönben.
- Hamarosan a hullaházban lesz! - szorította ökölbe a kezét. Megrémiszt, mikor ilyen. De érthető, hogy ennyire utálja Rebeccát, hisz minden szenvedésünk neki köszönhető.
- Nem teszel semmit! ráztam meg a fejem
- De meg fogom ölni!
- Nem fogod.
- De meg fogom. Büdös kurva.
- Édesem, kérlek. Ha megölöd börtönbe kerülsz!
- Nem mindegy? Úgy is béna vagyok...
- Nem vagy, az! - mondtam ingerülten.
- Hagyj most magamra! - meredt maga elé.
- Daniel....
- Kérlek.
- Később, visszajövök - sóhajtottam.
Hazamentem, és a fenti hálószobánkból lepakoltam mindent az egyik lenti szobába. Amíg Danny kerekes székben ül, egyszerűbb ha nem az emeleten vagyunk. A lenti fürdőbe is lepakoltam mindent, valamint a hűtőben is úgy pakoltam a dolgokat, hogy ülve is elérhető legyen minden. Mikor mindennel végeztem, kisírtam magam. Ezután megigazítottam a sminkem, és visszamentem a kórházba. Ám előtte, beugrottam ebédet venni férjemnek. Mikor visszaértem a kórterembe Daniel épp telefonált.
- Nem érdekel, hogy csináljátok, de törjétek el kezét lábát, nyúzzátok meg, mint egy állatot, borotváljátok le a haját, törjétek le a műkörmeit és adjatok neki brokkolit meg spenótot....
- Kivel beszélsz? - suttogtam.
Rám nézett csodás szemeivel, majd leintett.
- Dehogy, azt még élvezné is..  Tökéletes.
Kíváncsian néztem férjemre, miközben leraktam az asztalra a kajás dobozt.

- Minél hamarabb. Hívj, ha van fejlődés. Szia - rakta le. - Milyen kaját hoztál? - mosolygott rám.
- Kivel beszéltél? - kérdeztem kíváncsian és leültem mellé.
- Haverommal.. - felelte vigyorogva.
- Miről? - érdeklődtem tovább
- Nem mindegy? - förmedt rám hirtelen, ami igencsak rosszul esett...
- De, igen.... - haraptam az ajkamba, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Sajnálom amiket mondtam.
- Semmi baj - néztem rá- .
- Kicsit begurultam... Félek...
- Tudom - simogattam a kezét - De, minden rendbe jön.
- Igen tudom.
- Szeretlek, és ez örökre így marad.
- Én is téged - simította meg az arcom.
- Ebédet? - mosolyogtam.
- Kérek.
- Rántotthús, sültkrumpli? - nyitottam ki a fehér ételes dobozt.
- Inkább gyros vagy pizza.
Igen, határozottan rendben van, ha már a két nagy kedvencét akarja enni.
- Az, most nincs. Ez van.
- Ez is jó - mosolygott rám.
- Jó étvágyat - adtam oda neki az ebédet.
- Köszi - mosolygott és enni kezdett.
Egész nap vele voltam, és beszélgettünk. Ott akartam maradni éjszakára is, de Danny rám parancsolt, hogy menjek haza és ott pihenjek. Nehéz szívvel, de otthagytam. Hazaérve lezuhanyoztam, majd befeküdtem az ágyba és már aludtam is. Másnap mikor, bementem.Dannyhez már, egy kerekesszékben ült. Olyan rossz volt, így látni, de erősnek kell lennem....
- Szia - csókoltam meg.
- Szia - mondta durcásan.
- Nem is örülsz nekem?
- De neked igen, csak nem tudom, minek a szék..
- Hogy tudj mivel közlekedni...
-Tudok a lábamon is - makacskodott.
- Nem, nem tudsz.
- De - állt fel, majd elborult.
- Daniel, kérlek ne csináld ezt! - mondtam könnyezve, miközben két ápoló visszasegítette a székbe.
- Mit ne csináljak?
- Ezt...
- Ne járjak? Miért ne járjak?
- Mert, jelenleg nem tudsz...
- De tudok, csak mindenki ehhez a rohadt székhez kötöz.
- Szerelmem - guggoltam le elé, és megfogtam a kezét - Nem kötözünk hozzá.
- De mindenki bele akar ebbe kényszeríteni, holott semmi bajom!
- Csak, pár hétre Danny.
- Haza se megyek - mondta durcásan
-De igen, hazajössz és kényeztetni foglak.
- Hagyjál, jó?
- Nem, nem hagylak!
- Elnézést uram, nem akarok bele szólni, de sajnos már ma jön ide valaki, haza kéne mennie - kezdte el masszírozni az egyik nő.
- Hazamegyünk, és minden rendben lesz-  simogattam meg az arcát.
- Jó - mondta durcásan, majd hazamentünk és befeküdt az ágyba.
- Kérsz valamit, enni vagy inni? - ültem le mellé.
- Minek?
- Mit, minek?
- Minek egyek, minek igyak? Béna vagyok, meg kéne halnom..
- Önző vagy, Daniel Silverman! Akkor halj éhen, vagy szomjan. Hagyj el, engem és a gyerekünket! - mondtam dühösen.
- Neked is jobb lenne... Most itt kell engem gondoznod, ráadásul ki se elégíthetlek. Milyen kapcsolat ez? Semmilyen!
- Ez, egy átmeneti állapot! De ha elhagyod magad, soha nem gyógyulsz meg. Szeretlek, és soha nem hagylak el. Érted? Soha! - fogtam közre az arcát, és keményen a szemébe néztem. Miért ilyen makacs?
- Miért nem? Már nem tudok neked semmit adni.
- Szeretlek, te vagy a másik felem. Szerelmet adsz, és biztonságot!
- Hogy adhatnék biztonságot, ha mozdulni se tudok? És szerelmet hogyan? Fel sem áll..
- 6 hét! ennyi idő és helyrjössz!
- Nekem mindegy... Alszok. Jó éjt!
- Jó éjt - sóhajtottam és magára hagytam. Nekiálltam az ebéd elkészítésének, ekkor érkezett meg Ash és a kutyáim. Bobot és Bubut kiengedtem a kertbe játszani, majd leültem beszélgetni legjobb barátnőmmel, egy bögre tea társaságában.
- Szia - öleltem meg barátnőmet.
- Szia - ölelt vissza. - Hogy van?
- Nem a legjobban... Átmenetileg lebénült deréktól lefelé, és nem akar élni...
- Ha nem működik a farok hiszti van - forgatta meg a szemét Ashley.
- Azért, értheő a kiborulása... Nem tud járni, Ashley! Kerekesszékbe kényszerült, én is kilennék borulva!
- De nem így...
- Minden rendben lesz, alszik egy nagyot és másként látja majd ezt az egészet - mondtam könnyes szemmel.
- Jól van, ne sírj - ölelgetett meg.
- Csak, annyira nehéz Ash. Nem tudom mit csináljak, hogy jobb kedve legyen.
- Hülye kérdés.. De nem is érzi... aszt?
- Nem - ráztam meg a fejem - Deréktól lefelé, semmit sem érez a duzzanat miatt, ami a gerincén keletkezett.
- Oh, értem..
- Az orvos azt mondta, hogy egy-két hónap és rendbe jön. Kétnaponta megyünk gyógytornára,ahol segítenek neki.
Ash elég sokéig maradt, és öntött egy kis lelket belém. Miután elkészült az ebéd, bevittem Dannyhez, és megebédeltünk. Ez így ment minden nap. A napokból, hetek, a hetekből pedig hónapok lettek. Hiába jártunk gyógytornára Danny nem igazán javult, pedig a duzzanat elmúlt. Az orvosok szerint, ez azért van mert Daniel nem akar meggyógyulni.......