II. Évad/ 2. fejezet • Egy szép nap is lehet rossz a végére.

Az elmúlt napokban nagyon sok üzleti vacsorára kísértem el Dannyt. Megismerkedtem az üzletfeleivel, akik mind nagyon rendes emberek. Sőt megrendeléseket is kaptam tőlük. A költözés gyorsabban ment mint hittem. Már a közös új otthonunkban élünk amit imádok. Szépen berendezkedtünk és boldogak vagyunk. Kivételesen ma Danny itthon van és pihen. míg Ő a kertben a medencébe úszott én nekikezdtem festeni. Alig kezdtem el a képet, de lekellet ülnöm. Szédültem és rosszul voltam a festék szagától is.
Úgy fél óra telhetett el, mikor Daniel belépett.
- Jól vagy szerelmem? - kérdezte.
- Igen, csak egy kicsit szédelgős napom van - mosolyogtam rá.
- Lehet bekaptál valami vírust nem?
- Igen lehet. Elvinnéd innen a vászont és a festékeket? Rosszul vagyok ettől a szagtól - grimaszoltam.
- Sose voltál - nézett rám aggódó szemeikkel, közben megtette, amit mondtam.
- Tudom. De ez büdös. Lehet, hogy a gyártók valami új izét kevertek hozzá, ami eddig nem volt benne.
- Szerintem mindig ilyen volt. Hallod, dokihoz kéne menned.
- Miért? - néztem rá. Olyan édes mikor aggódik - Na és mit mondjak neki? Hogy büdös a festékem?
- Nem, rád fog nézni és tudja. Szörnyű sápadt vagy.
- Nem vagyok sápad.. Csak rossz a világítás. Jól vagyok szívem.
- Ilyen kifogást sem hallottam még - nevetett ki.
- Pedig így van - álltam fel a székről. Odamentem hozzá és átöleltem a nyakát - Látod, nem is vagyok sápadt.

- Most rosszabb - kapott ölbe. - Nyomás öltözni - indult el velem.
- Minek? Nem megyek orvoshoz - durcáskodtam.
- De megyünk - indultunk kifele.
- Ne már Danel. Jól vagyok!
Berakott a kocsiba.
- Halljam, mit titkolsz még? - kérdezte, s beindította a motort.
- Mi? Ezt meg, hogy érted? Nem titkolok semmit! - akadtam ki.
- Mármint... Hányinger? Láz?
- Hányinger egy kicsi. Lázam nincs. Jól vagyok, hidd el. Menjünk haza.
- Hát már nem. Csak a közeli rendelőbe megyünk.
- Te mehetsz, de én nem.
Megforgatta a szemét és megérkeztünk a kórház elé.
Danny szó szerint kivett a kocsiból és bevitt a rendelőhöz. - Utálom az orvosokat, és a kórházakat - duzzogtam. Hamarosan be is hívott a doki.
- Jó napot - köszöntem.
- Jó napot. Mi történt? - Fej fájása és hányingere volt a festéktől. Eddig sosem volt - felelt helyettem Danny.
- Igen. Pontosan így van, ahogy apuci mondja....
- Hm - vált elgondolkodóvá a doki. - Feküdjön fel oda, kérem - utasított.
- Rendben - forgattam meg a szemem, majd lefeküdtem a vizsgáló asztalra - De amúgy jól vagyok. Felesleges megvizsgálnia. Inkább vizsgálja azt, aki tényleg beteg!
- Vetkőzzön le alulról.
- Mi? Biztos, hogy nem - ültem fel.
- Akkor csak tűrje fel a pólóját.
- Nem - fontam össze melleim előtt a karom és elfordítottam a fejem
- Csak melltartóig, kérem.
- Azt mondtam, hogy nem. Süket talán?
- Oké, akkor behívok egy női doktort - forgatta meg a szemét.
- Felesleges, mert Ő se fog megvizsgálni. Jól vagyok! Egészséges vagyok!
- Mindig ilyen makacs? - kérdezte a doki. - Általában - bólintott Danny.
- Mehetünk haza - néztem szerelmemre.
- Kérem, hagyj vizsgáljam meg - mondta a doktor.
- Nem - ellenkeztem tovább, majd forogni kezdett velem a világ. Fekete kis pontokat láttam, majd semmit se.
Mikor felébredtem, már az ágyamon voltunk.
- Kicsim, de jó, hogy felébredtél. Nézd - adott a kezembe egy papírt.
- Mi történt? - fogtam meg a fejem - Hogy kerültünk haza?
- Megvizsgált titeket a doki és hazahoztalak titeket.
- Minket? Rebecca itt van? - akadtam ki.
- Nem. Nézd már meg - lengette tovább a papírt.
- Jól van - sóhajtottam majd elvettem tőle. Mikor megpillantottam nem hittem a szememnek. Egy ultrahang kép volt az, egy kis foltocskával - Ez mi? - suttogtam.
- Életem, terhes vagy - könnyezett meg Daniel, s megfogta a pocakom.
- Terhes? - kérdeztem döbbenten. Lesz egy kisbabám életem szeremétől? Ez felfoghatatlan. Szülők leszünk. Családot alapítunk.
- Pici baba növekszik benned - puszilgatott Danny.
- Terhes vagyok! - mondtam boldogan. Végre eljutott a tudatomig - Lesz egy kisbabánk!
- Egy kis élet - ölelt magához szerelmem.
- Olyan boldog vagyok - sóhajtottam, majd megsimogattam szerelmem mosolygó arcát.

- Én is életem, nagyon, nagyon boldog.
- Látod. Mondtam, hogy nem vagyok beteg.
- Igen nem vagy. Hanem egy kis csodát hordasz a hasadban.
- Annyira hihetetlen - haraptam az ajkamba. Bárcsak elmondhatnám anyuéknak, de mivel utálnak... Meg kell tartanom ezt a titkot. Ashleyt kell csak beavatnom, na és persze Danny szüleit akiket még nem ismerek - Elmondjuk a szüleidnek? - néztem rá kíváncsian.
- Hát apának elmondhatjuk... De nem hiszem, hogy a temetőbe akarsz kimenni...
- De szeretnék - néztem rá.
- Biztos? - nézett rám furán.
- Igen biztos - csókoltam meg.
- Akkor menjünk - csókolt meg.
- Most?
- Nem. Majd valamikor... Vagy most akarsz
- Majd valamikor. Mondjuk holnap. Most festenem kell. Be kell fejeznem a képet.
- Menj csak kincsem. De közben pihenj.
- Ne aggódj. Pihenni fogok - csókoltam meg ismét.
- Akkor jó. Nem akarom, hogy baj legyen.
- Nem lesz bajunk - vigyorogtam.
Forrón megcsókolt engem, majd a hasamat is megpuszilta.
- Sikíts, ha éhes vagy vagy valami.
- Vagy valami? - nevettem.
- Szomja vagy, illetve rám vagy éhes..
- Rendben sikítani fogok - kacagtam, majd felvettem a csörgő mobilom - Igen?- szóltam bele.
- Emily. Mondanom kell valamit - mondta anyu komoly hangon.
- Mi a baj? - kérdeztem idegesen. A gyomrom egyből görcsbe rándult.
- A nagyiról van szó. Meghalt...
- Mi? - kérdeztem. A telefon kicsúszott az ujjaim közül és zokogni kezdtem. Várom már a kis drágámat
- Kicsim - suhant be Danny. - Mi a baj?
- Meg....meghalt.
- Ki?
- Nagyi.....
- Ó, istenem - ölelt magához.
- Elvesztettem Őt - sírtam tovább.
- Ó, drágám - simogatott.
- Látni akarom! Vigyél oda! Beszélnem kell vele!
- A nagyidhoz?
- Igen hozzá. Beszélnünk kell. Meg kell tudnia,hogy dédi lesz. Gratulálni fog nekünk! Emily sokkot kapott
- Ó életem, de ő... Oké, menjünk.
- Menjünk - álltam fel de a lábaim összecsuklottak.
- Kicsikém - kapott ölbe Danny. - Aludj egyet, jó?
- Menjünk - suttogtam.
- Aludj el, utána megyünk, jó?
- Most - ellenkeztem,de Daniel befektetett az ágya és puszikkal altatott el. Mikor felébredtem nem volt mellettem. A konyhában találtam rá. - Szörnyű álmom volt.
- Ülj le kérlek.
- Képzeld azt álmodtam,hogy a nagyi meghalt. De ez nem lehet hisz egészséges. Mindjárt fel is hívom.
- Életem - fogta meg a kezem. - Az nem álom volt...
- De igen - mondtam könnyezve.
- Nagyon durva sokkot kaptál az előbb. De fel kell fognod
- Nem. Hazudsz - kezdtem püfölni. Nem értem miért mondja ezt. Ezt csak valami hazugság. A nagyi nem halhatott meg, nem.. Neki még élnie kell. Mi lesz velem nélküle? Miért kellett meghalnia?
Daniel lefogta a kezeimet. Hozzá bújtam és ismét sírni kezdtem. 

- Sírj csak életem.
- Miért most? Miért?
- Nem tudom - éreztem meg magamon a könnyeit.
- Hiányzik....
- Nekem is.
- Ő volt az egyetlen akire számíthatok.
- Tudom, de én itt vagyok.
- Tudom - szipogtam.
- Tudod, hogy előbb utóbb megtörtént volna.
- Tudom...
- Elmenjünk?
- Ne. Nem akarom úgy látni.
- Rendben kincsem. Ha nem, hát nem.
- Lefekszem. Jössz velem?
- Most keltél. De oké, megyek.
Visszamentünk a szobába és összebújtunk.
- Nem akarok több rosszat.
- Nem történhet már semmi rossz.
- Megígéred? - kérdeztem suttogva, könnyes szemmel.
- Megígérem - puszilt a hajamba.
- Szeretlek Daniel.
- Szeretlek Emily
A mellkasára feküdtem és hamarosan elaludtam újra.