Hamarosan ki is engedtek a kórházból. Danny annyira édes volt. Értem jött és, még szabadságot is kivett,
hogy velem lehessen és ápolhasson. Péntek délután a kanapén heverészve a kezével játszottam.
- Eléggé hozzászoktam, ehhez a kényelemhez - mosolyogtam.
- Hát én is a munkanélküliséghez - kacagta.
- Végül is, cégvezető vagy. Nem is kéne dolgoznod - nevettem - Egész nap itthon lehetnél. Takaríthatnál, moshatnál-vasalhatnál és főzhetnél a te művész barátnődre.
- Takarítani, mosni, vasalni...? Inkább a cégvezetés - mondta komolyan, de a végére elnevette magát.
- Puhány - öltöttem rá nyelvet.
- Tudod te milyen nehéz céget vezetni? - döntött le a kanapéra és felém magasodott.
- Nem, de biztos vagyok benne, hogy nem lehet, hogy nehéz - hazudtam. Tudom, hogy nagyon kemény és felelősségteljes munkát végez, az én szerelmem.
- Akkor cseréljünk, te elvezetsz egy céget én meg húzgálom a vonalakat a vásznakon - csókolgatta a nyakam.
- Húzgálom a vonalakat a vásznon? Nem olyan könnyű festeni, mint ahogyan te azt hiszed.
- Hát nekem menne azért - harapott az ajkamba.
- Nem hiszek neked. Bizonyítsd be, addig én főzök vacsit.
- Oké - lehelt egy puszit a számra, majd bement a műtermembe.
Nevetve álltam neki a vacsora elkészítésének, majd mikor eszembe jutott, hogy holnap anyuékhoz megyünk, hogy elmondjuk kettőnkről az igazat, idegessé váltam. Nem hiszem, hogy Rebecca elmondta volna nekik, mert akkor már rég itt lennének, főleg anyám és hallgathatnám a szövegét. Abban biztos vagyok, hogy a nagyi mellettünk fog állni, és támogatni fog minket. A tésztát kavargatva sóhajtottam egy nagyot, csak a holnapot éljem túl, és minden rendben lesz. Remélem hamarosan összeköltözünk hivatalosan is, hisz ha azt tekintjük már együtt élünk. A hét egyik felét nálam, a másik felét pedig nála töltjük. Mikor elkészült a makaróni, elmentem a műteremként használt szobához és az ajtófélfának dőlve figyeltem, ahogy Danny a hófehér ingébe, koptatott farmerjában, és mezítláb fest.
- Kész a vacsi - szólaltam meg egy idő után.
- Akkor jó, mert éhes vagyok - fordította el a vásznat gyorsan.
- Megéheztél a nagy munka során?
- Nem. Egy órája a forró szeretkezésünk óta éhezek - nevetett.
- Szólhattál volna, hogy éhes vagy - nevettem.
- Ó, de semmi gond. Annyira nem voltam éhes, mert akkor mondtam volna.
- Akkor gyere - indultam el a konyha felé - Na is mit festesz? Elárulsz valami apró kis titkot?
- Lesz a képen fa.
- Fa - bólogattam - Ez aztán az információ.
- Hát nem is mondom el a lényeget, nehogy már.
- Mikor lesz kész?
- Kaja után.
- Mát alig várom, hogy kész legyen - mosolyogtam és enni kezdtem.
- Jó étvágyat - vigyorgott sejtelmesen.
- Mi ez a vigyor? - húztam fel a szemöldököm.
- Semmi, csak vigyorgok. Tilos?
- Dehogy tilos! Örülök, ha boldog vagy.
- Én meg a te boldogságodnak örülök életem értelme.
Olyan aranyos mikor ilyeneket mond. Annyira szeretem. Remélem minden rendben lesz mostmár köztünk. Se Rebecca, se Sebastian nem kavarhat be a boldogságunkba. Felálltam az asztaltól, és kivettem a hűtőből a fehérbort.
- Kérsz egy kicsit?
- Igen, de csak ha te is iszol - mosolygott szüntelenül.
- Okés - mosolyodtam el, majd elővettem két boros poharat és töltöttem egy kis alkoholt. mit fest, arra van elképzelésed?
- Köszönöm. Hát akkor igyunk ránk.
- Ránk - koccintottunk, majd megcsókoltam.
Vadul csókolt vissza, majd beleivott a poharába.
- Hm, nem rossz.
- Ez a kedvencem. Szeretem, hogy nem érződik rajta annyira az alkohol.
- Igen. Én sem szeretem, ami nagyon alkoholos. Ez pont jó.
- Úgy látszik, egyezik az ízlésünk.
- Persze, hogy egyezik- csókolt meg újra.
Miután megvacsiztunk hátradőltem a széken, és fújtam egy nagyot. - Ez jól esett. Menj csak vissza festeni ha szeretnél, addig én elmosogatok és megágyazok.
- Oké, utána meg szeretkezünk és majd holnap befejezem a festményt.
- Igen? - húztam fel a szemöldököm - Pedig azt hittem, ma már kész lesz a kép... - húztam az agyát.
- Kész lehet, de akkor nem szeretkezünk..
- Én tudok várni. Bár ha téged így elfáraszt egy kis festés.
- Szerintem bealszol, de ha nem... - mondta, miközben már el is hagyta a konyhát.
- Bolond - nevettem magamba, majd nekiálltam a mosogatásnak. Ezután gyorsan lezuhanyoztam, és lekezeltem a csuklómon lévő sebeket. Még mindig dühös vagyok magamra érte... Ezután bementem a szobába, és megágyaztam. Bebújtam a takaró alá, bekapcsoltam a tv-t és vártam, hogy Danny bejöjjön, hogy végzett.
Már aludtam, amikor Daniel megcsókolt.
- Csipkerózsika ébresztő.
- Ümmmh - dörzsöltem meg álmosan a szemem - Szia - mosolyogtam rá álmosan.
- Szóval, ki bírta tovább? - lehelte az ajkaimra.
- Én csak pihentettem a szemem - pislogtam laposakat.
- Akkor aludjunk, jó? Holnap megnézed a festményt.
- Ühüm - bólogattam.
Csukott szemmel, mellé bújtam és már aludtam is. Álmomban, boldog házasságban éltünk gyermekeinkkel és két kutyánkkal, egy szép kertvárosi házban. Reggel mikor felébredtem, Danny már nem volt mellettem. Magamra kaptam a fürdőköpenyem, felhúztam a mamuszom és kicsoszogtam a konyhába.
- Jó reggelt - mosolygott rám.
- Szia - csókoltam meg, majd öntöttem magamnak egy bögrébe kávét - Szóval kész a mestermű? - kortyoltam bele az italba.
- Hát még nincs, ebédre kész lesz.
- De hát... Akkor miért ébresztettél fel az éjjel?
- Erre most tényleg válaszoljak?
- Nem kell - nevettem és megcsókoltam - Ugye tudod, hogy milyen nehéz feladat vár ránk ma?
- Igen, estig kibírni ágytorna nélkül... - sóhajtotta letörten.
- Nem vagy te egy kicsit, kanos? - öleltem át a nyakát vigyorogva.
- Egy kicsit. De megbocsájtható nem?
- Talán - döntöttem homlokom a homlokának - Ugye minden rendben lesz délután? Félek, hogy nagy balhé lesz.
- Nem lesz balhé, mert nem engedem.
- Olyan édes vagy - bújtam hozzá - Szeretlek Daniel. válasz után ugrok a látogatásra
- Én is téged, de nagyon.
A délelőtt lassan telt. Mikor elindultunk anyuékhoz a családi ebédre még idegesebbé váltam. Nem tudom mi vár rám.. Amikor megérkeztünk, elengedtem Daniel kezét és megbeszéltük, hogy nem avval kezdjük, hogy bejelentjük együtt vagyunk. Amint beléptünk a házba köszöntöttem szüleimet, és imádott nagymamámat. Rebecca sehol nem volt.... Mint kiderült, elutazott.... Leültem a kanapéra és idegesen dobolni kezdtem a lábammal.
- Mr. és Mrs. Morgan Szerelmes vagyok a lányukba!- állt fel szerelmem
- De édes - nevetett anya - Tudjuk, hogy szereted Rebeccát.
Sejtettem, hogy ez lesz. Végül is ebből senki nem jönne rá, hogy rólam van szó. Szerettem volna megszólalni de egyszerűen nem ment.
- Szerettem, de mint kiderült, fűvel-fával megcsal folyton.
Anya a fejéhez kapott, és megdöbbenve nézett Dannyre. Mivel nem akartam, hogy szerelmem részletezze, hogy milyennek is tartja nővéremet felálltam és odaléptem hozzá.
- Szeretem őt - kulcsoltam kezem Daniel kezébe.
- Igen, őt szeretem. Emily-t. Rebecca gyereke nem az enyém, hanem valamelyik 20. futókalandjáé.
- Őt? - akadt ki anya - Hogy voltál képes ezt tenni a nővéreddel Emily? - nézett rám avval a tipikus nézésével, amit mindig megkaptam ha szerinte rosszat csináltam - Ő a nővéred vőlegénye, és képes voltál elcsábítani? Te pedig Daniel! Nagyot csalódtam benned. Távozzatok, nem vagytok szívesen látottak ebben a házban. Könnyes szemmel bólintottam, majd elhagytam a házat.
- Nem igaz, hogy nem vette észre sose, milyen rendes Emily, csak azt a ribancot istenítették, mert mindenhova bejutott, ha széttette a lábait - hallottam meg Danny hangját útközben kifele.
Leültem a járda szélére, felhúztam a lábaimat és úgy sírtam. Hallottam miként veszekednek a szüleim és szerelmem. Ez rosszabb mint amilyennek elképzeltem.
- Miért védik? Nem is tudják milyen - emeltem meg a hangját Daniel.
- Itt az ideje, hogy elhagyd a házat Daniel! - hallottam meg apám dühös hangját.
- De csak hogy tudják. Nem hazudtam. Tényleg szerettem Rebeccát, amúgy meg nem tudtam, milyen valójában...
- Mint mondtam, távozz!
- Örömmel - hallottam meg a hangját, majd a hozzám közeledő lépteit
Letöröltem a könnyeimet, majd felálltam.
- Mehetünk haza? - szipogtam.
- Ne sírj életem, nem éri meg.
- Tudom - szálltam be a kocsiba - Csak nem értem. Miért viselkednek így velem? Mintha nem is a lányuk lennék.
- Lehet nem is vagy
- Gondolod, hogy örökbe fogadtak, vagy csak valaki lerakott a küszöbre?
- Akár, az is lehet.
- Az sok mindent megmagyarázna.
- Hát az biztos. Neked van szíved. Nekik nincs.
- A nagyi viszont más. Ő szeret engem, és mindig kiáll mellettem - mosolyogtam boldogan - Benézünk hozzá?
- Persze. Úgy is tervben volt ô is. Arra is indultam.
- Észre se vettem - mondtam, majd az út további része csendben telt. Mikor megérkeztünk bekopogtam az ajtón, mikor nagyi ajtót nyitott magamhoz öleltem. - Szia - mosolyogtam boldogan.
- Szia prücsök.
- Hogy vagy nagyi? - kérdeztem mikor már a nappaliban ültünk.
- Megvagyok. És te? Miért sírtál?
- Semmiség, csak anyuéknál jártunk, és nem igazán örültek, hogy Daniel és én egy pár vagyunk - bújtam szerelmemhez.
- Pedig ez csodás - mosolygott a nagyikám.
- Szeretjük egymást, nagyon. És az elején küzdöttem ezen érzés ellen, de lehet neki ellenállni?
- Nem lehet. Még én is rámozdulnék, ha korotokbeli lennék.
- Nagyi - mondtam nevetve.
- Ez van kincsem - kacagta. - De papádnak egy szót se.
- Mit szólsz ehhez, te Don Juan? - néztem Dannyre.
- Nem tudom, mit szóljak. Köszönöm asszonyom - csókolt kezet Daniel.
- Kezdek féltékeny lenni - szórakoztam.
Danny elmosolyodott és megcsókolt.
Egész estig nagyikánál voltunk, majd fáradtan estünk haza. Feltöltött egy a nap nagyival.
- Na. Megmutatod a festményed? Pokolian kíváncsi vagyok rá - dobtam le magam a kanapéra.
- Elvégzek rajta egy kis simitást és utána mutatom.
- Rendben - hunytam be a szemem - Szól ja mehetek. Pár perc múlva, Danny kiabált, hogy mehetek. Beléptem a szobába és mikor megláttam a festményt, leesett az állam. - Daniel ez...ez gyönyörű. Tehetséges festő vagy - néztem a képre, majd szerelmemre és újra a képre. A festmény egy csodálatos virágos mezőt ábrázolt, távol pedig fák voltak láthatóak. A nap épp lemenőben volt, a mező közepén pedig egy fiatal pár volt látható, igen csak intim helyzetben... - Azok mi vagyunk?
- Mi bizony. Egy boldog, szeretkező pár.
- Olyan szép ez a kép, és olyan édes vagy. Mit szólnál, ha mondjuk jövőre nyitnánk egy közös galériát? Tehetséges festő vagy!
- Nincs nekem időm erre...
- És ha néha-néha festenél valamit? - néztem rá nagy szemekkel.
- Ha melletted lesz időm, oké. Festek.
- Oké, ezt megbeszéltük - öleltem át a nyakát és forrón megcsókoltam.
- Bár kétlem, hogy sok lesz - nevetett.
- Nem baj. Pár darab is elég.
- Az kettő - kacagta. nem
- Kettő? Okés.
- Nem futja többre.
- Majd meglátjuk.
- Édes művésznőm - csókolt meg.
- Gyere menjünk,vár az ágy.
- Hm, jól hangzik - mosolygott szélesen.
- Tudom - vigyorogtam és forrón megcsókoltam.
Daniel behúzott és vetkőztetni kezdett. Hamarosan már az ágyban voltuk, és éltre keltettük a festményt.
